2021. július 2. péntek

Olivér igazából már abban a pillanatban tudja, hogy ez egy szar nap lesz, amikor reggel kinyitja a szemét. Nem történik semmi különös vagy szokatlan, sőt éppen ellenkezőleg: napok óta rémálmai vannak éjszakánként, és az idő előrehaladtával egyre furcsábbá és véresebbé válnak, így egyáltalán nem éri meglepetésként, amikor hajnalban, a kelleténél órákkal hamarabb, csatakosra izzadva ébred.

A nap előrehaladtával sem válik szebbé a helyzet, mert munkába menet elszakad a táskájának a pántja, aztán napközben egy látogató - Olivér kifejezett tiltása ellenére - leveszi az egyik kutyáról a pórázt séta közben, aki meg is harapja valamelyik lovat a legelőn, mire a ló belerúg a kutyába (senkinek semmi komoly baja, hála a rohadt életnek), és ez még csak a délelőtt. Bár a délután a menhelyen minden további probléma nélkül telik el, hazafelé menet Olivér lekési a buszt és még egy órát kell várnia a következőre, aztán amikor végre valahára hazaér, és már kezdene megnyugodni és megkönnyebbülni, hogy ez az, túlélte a hetet, jöhet a hétvége - akkor nyilall belé a felismerés, hogy péntek van. Ami azt jelenti, hogy Rea garantáltan részeg, és nem is kicsit.

Amint beteszi a lábát az ajtón, máris látja Rea tekintetén, hogy ebből aztán nem fog jól kijönni. Alig fél órán belül igaza is lesz, és mire észbe kap, Rea már teli torokból üvöltözik vele, ő pedig ugyanakkora hangerővel ordít vissza a saját anyjának az arcába, mert tudta, hogy ez lesz. Minden egyes vád meg vétek, amit Rea felsorol ellene és a fejéhez vág, egyszerűen hazugság, és Olivérnek elege van, hogy ilyenek a péntek estéi pusztán csak azért, mert Rea részegen direkt keresi a feszültséget, mintha valami groteszk, kifacsart módon ebben lelné az örömét.

Olivér még akkor sem képes feldolgozni a tényt, hogy tényleg, valójában, komolyan ez az élete, amikor pár órával később a dolgok elcsendesülnek. Drámainak hangzik, ezt tudja ő is, de egyszerűen nem tudja elhinni és nem tudja felfogni.

Mert ilyen csak az elcseszett szappanoperákban meg drámákban van. Ilyenről csak hall az ember, valószínűleg egy ismerősének egy ismerősétől, de nem éli át. Nem él ebben nyolcéves kora óta, nem képezi a mindennapjainak a részét, és nem cseszi tönkre minden. egyes. péntekjét. És/vagy másnapját.

És amikor valamilyen nyakatekert, végtelenül elcseszett okból kifolyólag mégis megtörténik az emberrel, általában adott ember apjáról, vagy öregapjáról, vagy távoli nagybácsijáról van szó, nem pedig az anyjáról.

Mert még a puszta gondolat is, hogy valakinek az anyja ilyen mélyre süllyedhet, felfoghatatlan a legtöbb embernek. Igaz? Mert egy anyának nem ilyennek kellene lennie: egy anya gondoskodik a gyerekéről és jó példát mutat neki, és mindent elkövet annak érdekében, hogy a gyereke ne éljen nyomorban.

Olivérnek kölyökkorában senki sem mondta el, hogy a saját anyád is lehet a nyomorod oka. Senki nem készítette fel őt erre, senki sem mondta el neki, hogy mit csináljon, amikor Rea annyira rosszul van, hogy nem tud felkelni a vécé mellől, vagy hogy hova menjen, amikor otthon lenni kibírhatatlan, és hogy mit kell tenni olyankor, amikor a saját anyja rajta tölti ki minden bánatát, haragját és kétségbeesését, ő meg kölyökként csak remegő ajkakkal bőg, mint egy idióta.

Olivér életében sokadszorra kívánja, hogy bárcsak lett volna mellette valaki, aki fel tudta volna őt készíteni minderre. Valaki, akinek varázslatos módon a rendelkezésére állt volna a válasz minden egyes kérdésére, kételyére és aggodalmára. Valaki, aki talán tenni is tudott volna, aki még idejében lépni tudott volna, még mielőtt Rea idáig jutott volna. Mielőtt még ennyire reménytelenné és ótvarrá vált a helyzet.

Valaki, aki nem választotta volna a könnyebbik utat, a struccpolitikát, nem úgy, mint Olivér apja, vagy mint a nagyanyja, vagy mint a családjának egy jó része, és igenis kikapta volna a borosüveget Rea kezéből. Vagy bedugta volna a hidegzuhany alá, és megmondta volna neki, hogy térjen észhez, mert a fiának szüksége van rá. Vagy tett volna... akármit. Akárki. Valaki.

Olivér gyerekként rengetegszer próbált szépen hatni Reára, aztán amikor az a terv fuccsba ment, jött az őrjöngés meg követelőzés (ezt most már kinőtte), végül meg kínosan sokat könyörgött az anyjának taknyos orral és csuklások közepette (ezt is sikerült kinőnie). Nem jött be egyik sem, de cserébe Olivér egy pillanatra elgondolkodik, vajon mit reagálna Rea most, ha a huszonkétéves fia zokogva a térdére borulna előtte úgy, hogy taknya-nyála egybefolyik, hátha attól majd hirtelen nem lesz függő.

A gondolat túlságosan groteszk és hülyeség, szóval Olivér akaratlanul is felnevet. Egyszerűen nem hiszi el, hogy tényleg ez az élete. Mert ez az: huszonkétévesen egy felmosóvödörrel áll a nappali közepén péntek este kilenc órakor, miközben az anyja a szomszéd szobában horkol az oldalára fordítva, nehogy megfulladjon az éjjel. Mert az elmúlt órákban lerendezett üvöltözés és lelki zsarolás és veszekedés kimerítette őt.

Ismét: ilyen nem létezik.

És mégis.

Úgyhogy Olivér erőt vesz magán, és megpróbál megbékélni a gondolattal, hogy valószínűleg az összes háztartási eszköz közül ezt a rohadék felmosóvödröt ismeri a legjobban. Nem teljesen sikerül, de alig öt perc szerencsétlenkedés és szörnyülködés után a padló legalább ismét tiszta, a felmosóvödör meg rohadtul nem, és a hangok alapján úgy tűnik, hogy Rea is túl fogja élni az éjszakát.

Halleluja.

Olivér elpakol, felhúzza a tornacsukáját, megsimogatja Áfonyát, és már kint is van a bejárati ajtón. Fogalma sincs, hogy hová megy és miért, egyszerűen csak azt tudja, hogy most, a mai nap és a mai este után nem tud otthon maradni, mert az elmúlt... akárhány órát csak úgy tudja jellemezni a fejében, hogy egy kicseszett karambol volt, egy érzelmi hullámvasút, meg leginkább egy agyrém.

Nem bírja tovább. Tényleg, komolyan. Itt és most betelt a pohár, tele lett a hócipő, ki lett verve a biztosíték. Nem tudja ezt így tovább folytatni, nem tudja már tovább kezelni az állandó feszültséget, a folyamatos vitákat és hangulatingadozásokat. Gyűlöl hazamenni, még annál is inkább gyűlöl otthon lenni, a szobája idegen, az anyja ismeretlen, és legszívesebben összepakolná az összes cuccát és kalap, kabát. De hová is menne?

Ezrához.

Mármint, szó szerint. Merthogy Ezra háza előtt áll, az ujjának a hegye a csengőn, és nem emlékszik, hogy megnyomta-e már, hogy tényleg hallotta-e a csengő hangját, vagy pedig csak behallózta-e.

Basszus.

Nem tudja, mit tegyen, mert abszolút nem direkt jött ide, az agya teljesen kikapcsolt, miközben sétált, és a lábai szimplán csak idehozták. Ami valahol tök egyértelmű, mert hova máshová ment volna, amikor bekapcsolta a mentális autópilótát? Ha Rea részeg és Olivér már nem tudja ép ésszel kezelni, mindig Ezrához jön, mert Ezra a legjobb barátja és mindig ő az, aki ezt a hihetetlenül ótvar helyzetet egy kicsikét elviselhetőbbé tudja tenni.

Legalábbis volt, de most?

El kéne húznia innen, minél hamarabb és minél gyorsabban, még mielőtt...

Ezra kinyitja a kaput.

Olivér úgy érzi magát, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéggel. A pániktól teljesen a földbe gyökereznek a lábai, aztán Ezra látványa még jól oda is szegeli őket, mert Ezra egy szakadt fekete pólóban áll a kapuban, a haja göndör és nedves, és az állkapcsa - az az istentelenül szögletes, ívelt állkapcsa - meg egészen enyhén borostás, a szempillái árnyékot vetnek a járomcsontjára, és Olivérnek a tüdejében reked a levegő. Ezra úgy néz ki, mint egy kicseszett műalkotás.

- Bassza meg - mondja ki Olivér hangosan is.

Ezra meglepődik, először Olivér jelenlététől, utána pedig a szavaitól. A szemöldökei összefutnak a homlokán, és aztán kínosan hosszúnak tűnő ideig szótlanul bámul rá, teljesen egyértelműen ugyanazt a kérdést ismételgetve magában: te meg mit csinálsz itt? Olivér szintén ezen töpreng, illetve legalábbis töprengett egészen addig, amíg a másik srác teljes áramszünetet nem csinált az agyában. Olivér nem tudja megmondani, mit lát pontosan Ezra tekintetében, nem tudja beazonosítani a másik érzéseit, és ezért még inkább megszilárdul a hitében, miszerint egy katasztrófálisan hatalmas nagy hibát követett el. A csend kellemetlenül nyúlik tovább kettejük között, még az utcában harcoló bakmacskák gyomorforgató nyervogása és a kutyák őrjöngő ugatása sem tompít rajta.

- Bocs, kikapcsoltam - dörzsöli meg a homlokát zavarában Olivér. - Elfelejtettem, hogy éppen utálsz.

Ezra szemöldöke ismét összefut a homlokán, vagy pontosabban talán inkább az eddiginél is nagyobb intenzitással ráncolja a homlokát, és a totál összkép érdekében még össze is préseli a száját. Olivér vesz egy mély levegőt, aztán vet még egy lassú pillantást Ezrára, mielőtt sarkon fordul és megindul.

Ez egy nagyon szar ötlet volt. Már nem mintha direkt, előre megfontolt szándékkal jött volna ide, de akkor is. Ez egy hitetetlenül hülye húzás volt a részéről, nem is érti, hogy mit gondolhatott (leginkább semmit, pont ezért van itt).

Ezra hirtelen utána nyúl, az ujjai vasökölként fonódnak Olivér csuklója köré. Olivér meglepettségében élesen beszívja a levegőt, majd zakatoló szívvel Ezrára néz.

- Nem utállak - mondja Ezra olyan hihetetlen erővel és határozottsággal a hangjában, hogy Olivérnek minden esetleges szava a torkában reked egy pillanatra. Ezra közben komolyan nézi őt tovább, mintha még mindig azt próbálná megfejteni, mit is keres itt Olivér ebben az időben. Nem telik el sok idő, mire összeköti az egyet meg a kettőt, mert pár pillanattal később felismeréssel a hangjában megszólal: - Péntek van.

Olivér nem tudja, mit reagáljon, ezért beharapja az alsó ajkát és a cipőjének orrát bámulja. Ezra közben várakozóan nézi őt, de ennél többet Olivér nem tud kiolvasni a vonásaiból. Ezra sosem volt egy nyitott könyv, de Olivér mindig is úgy gondolta, hogy ennek ellenére ő eléggé folyékonyan ért ezrául. Úgy látszik, pár hétnyi kihagyás elegendő volt ahhoz, hogy elveszítse ezt a szupererejét. Olivér végül lassan bólint, kifújja a bent tartott levegőt, és újra Ezrára néz.

- Ja - leheli, és még a saját fülének is rohadtul keservesnek tűnik a hangja.

Ezra elengedi a csuklóját és hátrébb lép. Olivér késztetést érez, hogy kövesse Ezra ujjait, hogy mindenáron visszakapja az érintést, mert túlságosan hosszú idő telt el azóta, hogy Ezra hozzáért volna, hogy egyáltalán a közelében maradt volna öt percnél tovább, hogy a szemébe nézett volna. Olivér most döbben csak rá igazán, hogy mennyire rohadtul hiányzott neki a másik srác, még akkor is, ha csak barátként, és még akkor is, ha sosem lesz köztük ennél több.

Ezra visszalép a kapu mögé, a keze a kilincsen, és Olivér mellkasa összeszorul a hirtelen félelemtől, hogy ennyi volt, a srác most fogja rácsukni a kaput (ami nem az első alkalom lenne, de ez más kérdés). A félelem tovább nő benne, amikor Ezra minden további szó nélkül hátat fordít neki, és megindul a bejárati ajtó felé.

- Jössz, vagy egész este ott fogsz cövekelni? - kérdezi aztán furcsán rekedt hangon.

Olivér összeszedi magát és követi a másikat befelé. Ezra ugyanolyan szótlan, mint mindig is volt, de Olivér korábban sosem érezte magát annyira feszélyezve a srác szűkszavúságától, mint most. A csend kettejük között kínosnak és feszültnek tűnik, és Olivér nagyon jól tudja, hogy túlságosan sok mindent kellene megbeszélniük, meg letisztázniuk ahhoz, hogy ez másképp legyen.

De mégsem szól semmit. Nem tudja, mit kéne egyáltalán mondania, azt pedig végképp nem, hogy hogyan kéne nekilátnia. Szóval a komoly beszélgetés helyett a gyávák könnyebbik útját választja (ezt a családjától tanulta), és elfogadja a kezébe nyomott kólát és a felé nyújtott jointot.

A földön ülnek Ezráék lomokkal és romokkal telepakolt udvarában, felettük a csillagos égbolt csillagtalan és narancssárga a város fényétől. Olivér a fűvel játszik az ujjai között, miközben a sorára vár, amíg Ezra két ajka közé emeli a cigarettát és mélyet szív, nyugodtan és ráérősen, mintha az elmúlt hetekben nem kerülte volna annyira vehemensen Olivér közelségét. Viszont Olivérben tényleg nincsen erő ezen rágódni, egyszerűen csak örül, hogy Ezra nem csapta az arcába a kaput, mert különben őszintén nem tudja, hogy hol a fenébe lenne most.

Megkapja a cigit, és mélyen beleszív. Az első slukk istentelenül csípi és kaparja a torkát, de nem foglalkozik vele. Amikor a füsttől már kellemesen nehéznek érzi a tüdejét, remegő ujjakkal és kavargó gondolatokkal adja vissza Ezrának a cigit, mert úgy tűnik, hogy az utóbbi hetekben teljesen elszokott a srác közelségétől, és elfelejtette, hogy mekkora hatással volt rá mindig is. Úgy érzi magát, mintha nem is a cigitől lenne betépve, hanem Ezra puszta lényétől, és őszintén fogalma sincs, hogy korábban hogyan volt képes ezt elviselni.

A cigi percek alatt elfogy, és utána bent a házban Olivér jóleső zsibbadtsággal zuhan le a jólismert kanapéra. Ezra lehuppan mellé. Ő is kellőképpen magasan járhat már, mert olyan közel ül Olivérhez, hogy a vállaik és a lábaik teljesen összeérnek. Amikor mély levegőt vesz, Olivér érzi Ezra friss és tiszta illatát, és vegytiszta akaraterő és önuralom kell, nehogy feltűnő legyen, ahogyan mélyet szív a levegőből, mint valami totál hülye. A kanapé háttámlájára hajtja a fejét, lehunyja a szemeit, és halkan és feltűnésmentesen vesz még egy utolsó levegőt.

A próbálkozásai teljesen hiábavalóak, mert túlságosan be van tépve, és a szája engedély és filter nélkül nyögi ki a gondolatait.

- Hiányoztál - sóhajtja.

Basszus. Basszus, basszus, basszus. Ekkora idióta is csak ő lehet.

Ezra megmerevedik mellette, Olivér az oldala mentén még érzi is, ahogyan a másik izmai megfeszülnek. Nem meri kinyitni a szemeit, helyette inkább annyira összeszorítja őket, hogy már foltok táncolnak a szemhéjai mögött. Visszatartott levegővel várja a reakciót, a kiakadást, az akármit, miközben a fejében ezernyi hang átkozza őt és a retardált fejét.

Ezra megköszörüli a torkát, megvakarja a homlokát (legalábbis Olivér gondolja, a szemei még mindig csukva vannak), majd némán Olivér oldalába dől. Aztán ott is marad.

- Hm - válaszolja később.

Olivér szemei kipattannak, aztán összefont karokkal a mellkasán szúrósan Ezrára tapadnak.

- Szóval nem beszélünk róla - feleli Olivér. Nem kérdezi.

Ezra nem néz rá, hanem inkább becsukja a szemeit, és Olivér előző példáját követve a kanapé háttámlájára nyomja a tarkóját.

- Nope - mondja tettetett könnyedséggel a hangjában. - Fogd be és lazulj.

Olivér neheztelve így tesz. Az este további részében igyekszik mozdulatlan maradni, nehogy a másik elhúzódjon tőle, illetve igyekszik kussban is maradni ugyanebből az okból kifolyólag. Nem beszélnek az elmúlt hetekről, és ugyan Olivért kicsinálja, hogy még mindig fogalma sincs, miért viselkedett vele Ezra úgy, ahogy, örül. A benne kavargó kérdések meg a zavar ellenére nyugodt és jó Ezra mellett a kanapén, a tévé kék fénye és halk zaja kellemes, a másik srác bőre finom és meleg ott, ahol Olivérhez ér.

Talán ennyi is elég. Talán a mai este után végre visszatérhet minden a régi kerékvágásba kettejük között. Mármint, Ezra nem küldte el a pokolba és most aztán tényleg a kerülés ellentétét csinálja, úgyhogy ez biztosan jó jel, igaz?

Igaz.

Olivér bealszik, és napok óta először végre nincsenek rémálmai.

Írj véleményt!