2021. július 15. csütörtök

Olivér tanakodva bámulja az előtte álló hatalmas, rózsaszín unikornist. A plüssállat (lény? teremtmény? borzalom?) csillogó, bamba gombszemekkel bámul vissza rá a polc legtetejéről, a sörénye kócos és még a többi részénél is rózsaszínebb, az árcédulája pedig többet mutat, mint Olivér bankszámlaegyenlege. Valaha.

Olivér az állához emeli a kezét, és tűnődve a szájához nyomja a mutatóujját. Kritikus szemekkel ismét végig méri a plüsst, miközben megpróbál megszabadulni (de legalábbis figyelmen kívül hagyni) az az iránt érzett tagadhatatlan előítéletektől és émelytől. Ezek helyett igyekszik inkább valami pozitívumot, valami bájt, valami szépet meglátni a teremtmény üres szemeiben és kerekded vonalaiban, rikító színében. Nem sikerül.

- Szerinted? - kérdezi bizonytalanul.

- Hm - érkezik Ezra rendkívül meggondolt válasza. Amikor Olivér ránéz, látja, hogy a srác hasonló elmélyültséggel (és komolysággal) mérlegel magában, majd hosszas tanakodás után komolyan Olivérre néz, és azt mondja: - Találunk ennél jobbat.

- Jobbat? - kérdezi szörnyülködve Olivér.

Ezra újra felnéz a polcon terpeszkedő förtelemre, és enyhén hunyorogni kezd, mintha az segítene a helyzeten, vagy esetleg újabb fényben tűntetné fel a játékot. A nadrágjának a zsebébe rejti a kezeit, aztán kissé oldalra dönti a fejét, mint ahogyan a kutyák szokták, amikor valamit nagyon meg akarnak fejteni. Beharapja a piercinges ajkát, egyet hátralép, Olivér meg inkább elkapja a tekintetét róla.

- Nagyobbat - korrigál nem sokkal később Ezra, amikor minden valószínűség szerint ő is rájön, hogy a "jó" ebben az esetben egyáltalán nem azt jelenti, mint amit jelentenie kéne.

- Nagyobbat?! - szisszen fel Olivér hitetlenkedve, aztán türelmetlenül a plüssre mutat. - Ennél? Nézz már rá, akkora, mint egy ház!

- Nem olyan nagy - válaszolja Ezra totál magabiztossággal és unalommal a hangjában.

Egy lenéző pillantást vet az unikornisra és keresztbe fonja a karjait a mellkasán. A mozdulattól kidudorodnak az izmok a karján, és Olivérnek vegytiszta akaraterőre van szüksége ahhoz, hogy ismét visszairányítsa a szemeit a fölötte magasodó rózsaszín játékra. Elgondolkodik, mégis miért gondolta jó ötletnek, hogy Ezrával közösen jöjjenek el születésnapi ajándékot nézni Borinak. Merthogy elsőre nagyon jól hangzott, Olivér kapva is kapott az alkalmon, mert hiába állt minden vissza a normális kerékvágásba Ezra és közte, még mindig attól tart néha, hogy Ezrának valami rejtett problémája van vele, és titokban valójában utálja. Szóval nyilván rögtön igent is mondott.

Aztán meg eszébe jutott, hogy a múltkori beszélgetésük után lehet, hogy Ádám ezt nem fogja túlságosan jó néven venni, és a jókedve meg az öröme máris alábbhagyott. A pánik és a bűntudat nagyjából úgy csapódott belé, mint egy tank, és a világ legnagyobb szemetének érezte magát. A vége az lett az egésznek, hogy inkább el sem mondta Ádámnak, amitől még a korábbinál is nagyobb szemétnek érezte magát, hiába próbálta magát meggyőzni mindenféle mondvacsinált érvekkel arról, hogy nincs mit elmondania Ádámnak.

És technikailag tényleg nincs, igaz? Mert Ezra a legjobb barátja, ezt Ádám is nagyon jól tudja. És nincsen egyáltalán semmi Ezra meg közte, amit Ádám szintén nagyon jól tud, és különben is bármikor mondhatta volna azt, hogy Olivér ne találkozzon Ezrával. Amit nem tett. Ádám nem kérte, nem tiltotta meg, és még csak nem is utalt arra, hogy Olivér ne találkozzon Ezrával, szóval Olivér nem csinál semmi rosszat.

De, amikor Ezra tanakodás közben olyan közel lép, hogy a mellkasa Olivér vállához ér, Olivér tisztában van vele, hogy csak saját magát álltatja. Mert abban a pillanatban, hogy Ezra egy nagyot sóhajt és a levegő Olivér fülét csikálja, Olivér érzi, hogy a pulzusa az egekbe szökik, és ökölbe kell szorítania a kezeit, mert annyira remegnek.

- Ez a legnagyobb, amit valaha láttam - erősködik Olivér a szokásosnál magasabb hangon.

- Láttam már nagyobbat - vonja meg a vállát Ezra, és hátrébb lép.

Olivér megkönnyebbülten (és csalódottan) kifújja az eddig bent tartott levegőt. A benne tomboló bűntudatot mentálisan agyoncsapja egy lapáttal, hat láb mélyre ássa, és a biztonság kedvéért betont önt rá.

- Ennél? - kérdezi ismét. - Mégis hol?

Ezra nem válaszol, helyette drámaian kifújja a levegőt és megforgatja a szemeit. Még egyet hátrébb lép, a cipőjének a talpa nyikorog a linóleumon. Összehúzza a szemét és olyan kritikus beleéléssel stíröli végig (sokadjára) a kisebb rinocérosz méretű izét, mintha teljesen normális dolog lenne az, hogy két felnőtt srác már vagy húsz perce áll a Régió kellős közepén egy kicseszett plüssunikornist bámulva.

- Nézzünk körbe - mondja Ezra, és megindul a sor vége felé.

Olivér vet még egy pillantást a polc tetejére, majd egy lemondó sóhaj kíséretében megindul Ezra után. A tömérdek mennyiségű plüss között elhaladva időnként megállnak egy-egy érdekesebb darabnál (főleg Olivér, mert sosem fog felnőni), de egyik sem tudja überelni a korábban látott rózsaszín karambolt. Ez eléggé elszomorítja Olivért, mert a nagydarab unikornis tényleg, komolyan, őszintén hányingert keltő volt - magyarul tökéletes Borinak, de kifejezetten traumatikus élmény a két srácnak.

- Nem fogunk jobbat találni - mondja szkeptikusan Olivér, viszont rögtön meg is akad a szeme valamin. Izgatottan felkapja az ésszerűre méretezett plüss figurát, és finomkodás nélkül, a kelleténél sokkal több energiával Ezra felé pördül vele. - Ez! Né' má', de király!

Ezrának esélye és ideje sincsen kivédeni az arcába nyomott kék valamit. Felháborodottan kalimpálózva, nagy nehezen megragadja a plüsst, kikapja Olivér kezéből, és nem túl barátságos tekintettel nézi azt, amíg az agya fel nem ismeri. Olivér rögtön tudja, amikor Ezrába belecsap a felismerés, mert a srác örökké morcos arcán hangyafarknyi mosoly jelenik meg. Ami igazából csak annyit jelent, hogy a szájának a sarka egy kicsit megremeg, de Ezránál ez szinte már egy ezerwattos mosoly.

- Ohana azt jelenti, család - mondja Olivér bénán elváltoztatott hanggal, vigyorral a száján. - Basszus, mennyit néztük régen! - sóhajtja nosztalgikusan.

- Mert megszállott voltál - feleli Ezra, és visszadobja a helyére a Stitch figurát. A hangja egészen olyan, mintha teljesen elege lenne az egészből, de Olivér átlát rajta.

- Én?! - kérdezi tettetett sértődöttséggel Olivér. - Már ne is haragudj, de kettőnk közül ki volt az, aki betéve tudta az egésznek a szövegét?

- Mert annyiszor hallottam! - védekezik Ezra. - Ha nem lenne aranyhal-memóriád, te is kívülről tudtad volna, mert ezt akartad nézni minden egyes nap!

Ha Olivér jobban belegondol, akkor talán (de tényleg csak talán) Ezrának lehet igaza, de ezt aligha fogja bevallani. Előfordulhat, hogy valóban ő volt az, akinek gyerekként minden egyes nap meg kellett néznie a mesét abban a szent pillanatban, hogy hazaért az iskolából, de Ezra soha nem panaszkodott, sőt nagyon is bólogatott egyetértésében. De legalábbis némán hallgatott és nem ellenkezett. Nagyon.

- Aljas rágalom - makacskodik Olivér, mert csak. - Hazudozol itt össze meg vissza, szégyelld el magad!

- Mindjárt elásom magam szégyenemben - mondja szarkasztikusan Ezra. Olivér látja a szemén, hogy valójában jót mulat.

- Nagyon helyes - bólint Olivér.

Ezra mély levegőt vesz. Megragadja Olivért a vállainál fogva, aztán meglepően finoman előre löki, és úgy kezdi el vezetni a sorok között. Olivér nem szól a bánásmód miatt, mert a kontaktól kisül az agya, és minden gondolatát lefoglalja a megfigyelés, miszerint Ezra mostanában szokatlanul sokat nyúlkál. Egyelőre nem tudja hova tenni ezt az információt, meg igazából az is lehetséges, hogy csak hallucinál, úgyhogy hagyja, hogy Ezra végig vezesse a sorokon.

A Legóknál a plüss unikornisnál is hosszabb időt töltenek el. Ezra megfontoltan keresgél a mindenféle Star Wars meg Harry Potter készletek között, időnként elégedetlenül grimaszol a dobozokra, máskor meg annyira megörül egy-egy darabnak, hogy már majdnem mosolyog is. Olivér igyekszik nyugodtan kivárni, amíg Ezra végre megelégszik a nézelődéssel, de a türelem sosem volt erénye, úgyhogy szépen-lassan arrébb araszolgat.

Ezra alig negyedórával később érkezik meg mellé újra, amikor Olivér az előzőleg talált Stitch figurát nyomorgatva mered a már jól ismert unikornis formájú rettenetre. Olivér igyekszik úgy tenni, mintha fel sem tűnne neki, hogy Ezra már megint a kelleténél jóval közelebb áll, de nem igazán érzi meggyőzőnek a műsorát.

- Nincs ennél jobb - mondja csalódottan a plüss felé bökve a fejével.

- Jó lesz ez is - reagálja Ezra.

- Szerinted tetszeni fog neki?

- Nézz már rá! - sóhajtja Ezra. - Hatalmas, rózsaszín és undorító. Szerinted?

- Igazad van - ért egyet Olivér. - Imádni fogja.

Ezra bólint, de nem mozdul, pedig mind a kettejüknek totál egyértelmű, hogy Olivérnek esélye sincsen leszedni a polcról az unikornist. Olivér másodpercekig csak áll és reménykedik, hogy Ezra lassan megindul, már csak azért is, mert a szíve most már aztán tényleg nem fogja tudni sokáig elviselni ezt az érzelmi hullámvasutat, de a másik továbbra is mozdulatlanul áll mellette. Olivér a másik lábára helyezi a testsúlyát, a válla Ezráénak nyomódik, mire a srác felvont szemöldökkel ránéz.

Olivér szerint Ezra direkt húzatja már megint, szóval megadóan sóhajt egyet a mai nap folyamán nem először. Lábujjhegyre áll, leteszi a kezében tartott játékot, és egyik kezével megtámaszkodva a polcon a borzalmas plüss után nyúl. Az ujjának hegyével éppen, hogy sikerül hozzáérnie az állat szintén plüssel borított, szintén rózsaszín patájához, de Olivér képessége (és magassága) ennyiben ki is merül. Még hosszas perceken keresztül hősiesen harcol, mint egy igazán akrobatikus hernyó, de a küzdelem hiábavalónak bizonyul. Amikor a háta mögül meghallja Ezra gonosz kuncogását, Olivér szikrázó szemekkel a srácra néz.

- Ha-ha, rohadt vicces - mondja keresztbe font karokkal. - Nem szeretnél esetleg segíteni?

Ezra meg sem próbál szégyent erőltetni az arcára, helyette teljes egészében felvállalja kárörömét. A fogai közé csippenti piercinges ajkát és csillogó szemekkel méregeti Olivért, ő meg azt igyekszik megfejteni, hogy mégis mi a rossebet eszik a srácon ennyire, amikor az teljesen egyértelműen minimum szadista.

- Nem, köszönöm, nagyon jól elvagyok - mondja Ezra könnyed hangon. - Folytasd, kérlek, rég nevettem ilyen jót.

- Örülök, hogy ennyire szórakoztat a nyomorom, te szemét - pufog Olivér.

- Nem tehetek róla, hogy szórakoztatóan szenvedsz - válaszolja Ezra. - És arról sem, hogy törpe vagy.

- Nem vagyok törpe! - kéri ki magának Olivér. - Teljesen normális a magasságom, te vagy egy rohadék ent!

- Ent? - ismétli Ezra felvont szemöldökkel. - És akkor te mi vagy, egy hobbit?

Olivér egy pillanatra teljes felháborodottsággal pislog vissza a másikra. Kinyitja a száját, de nem tudja, mit mondjon, úgyhogy be is csukja. Aztán megint kinyitja, de ismét nem jut eszébe semmi frappáns, szóval megint összezárja az ajkait, aminek eredményeként nagyjából úgy néz ki, mint egy hal.

- Tudod mit? Le vagy ejtve - mondja, és már csak azért is újra lábujjhegyre áll és a plüssért nyúl. A sértettség (akármennyire is tettetett és egyáltalán nem őszinte) ad neki egy plusz löketet, és már majdnem eléri az unikornis lábát. - Kellesz te a tökömnek, ha ekkora genyó vagy - mondja erőlködve. - Tudod mi vagy?

- Egy ent?

- Lószart! - csattan fel Olivér. Kinyújtott kezekkel ugrik egyet, hátha úgy sikerül elérnie a rettenetet, de az ki is csúszik a markából. - Sauron, az vagy! - folytatja még mindig ugrándozva. - Sőt, a szart! Egy ork vagy. - Ismét ugrik egyet, de még mindig hiába. - Egy ronda, szemét ork! Az!

- Igazán nem értem, hogy miért barátkozol még velem, ha ennyire borzasztó vagyok - feleli erre Ezra unottan a körmeit nézegetve.

- Hát én sem! - szisszen fel Olivér az ugrándozástól teljesen elfáradva.

Olivér a polcnak veti a hátát, és pihegve próbálja szemmel ölni a másikat. Ezt látván Ezra megforgatja a szemeit, és drámaian sóhajt.

- Jól van, nesze, lásd kivel van dolgod! - mondja aztán igazán kegyes hangon, és lassan a polc elé lép. Egészen enyhén kinyújtva a kezét, gyakorlatilag zéró energiabefektetéssel, és egy könnyed mozdulattal kísérve leemeli a plüsst a helyéről. - Te hobbit - veti oda a végén, és Olivér kezébe nyomja a hatalmas állatot, ami azonnal ki is takarja a másikat.

- Gollam - szól tompa hangon az unikornis. - Az vagy.

- Drágaszág - sziszegi Ezra. - Mockosz kisz hobbit.

Olivér hangosan felröhög.

2021. július 16. péntek

- És tényleg nem haragszik? - kérdezi Bori Olivértől ötödjére is, miközben a nadrágjának zsebéből lógó cicás konyharuhába törli maszatos kezeit.

Olivér megvonja a vállát, és csodálattal vegyes borzalommal figyeli a lány mozdulatait. Bori egyértelmű könnyedséggel és enyhe szétszórtsággal áll a konyhapult előtt, a haja szoros copfban a feje tetején, a kezében egy lila szilikon spatula. A lány a konyhai higiéniára fittyet hányva lenyalja a spatuláról a krémet (mascarponés-nutellás, Olivérnek már másfél órája megállás nélkül csorog a nyála), aztán Olivér orra alá dugja azt. A srác ismét vállat von, és mielőtt még meggondolhatná magát, a szájába tolja az eszközt.

- Nem tűnik úgy - válaszolja Olivér.

- De ez akkor is furi, nem? - kérdezi Bori. A tortaállványra rakja az egyik kihűlt piskótát, meglocsolja cukorsziruppal, aztán elkezdi betölteni az előzőleg összekevert nutellás krémmel. - Mármint, miért nem mérges? Ne is haragudj, Oli, de én az ő helyében totál kiakadnék rád.

Olivér nem haragszik, mert ő is hasonlóan értetlenül áll a kérdés előtt. Az Ominózus Beszélgetés (igen, nagybetűs) alkalmával Ádám nem, nem örült a fejleményeknek, de mint ahogyan azt ő is mondta, egyáltalán nem érte őt meglepetésként Olivér vallomása. Ádám többször is elmondta Olivérnek, hogy tényleg nem mérges ("Jó, de biztos?"), és szakítani sem akar a másikkal. Legalábbis egyelőre - ezt azért később hozzá tette, mire Olivérben megállt az ütő.

Ádám elmagyarázta, hogy jelenleg még túlságosan rövid ideje vannak együtt Olivérrel, ami valószínűleg egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy a másik túltegye magát Ezrán, aki után évek óta csorgatja a nyálát (Ádám nyilván nem pontosan így fogalmazott, de ez volt a lényeg). Azt is elmondta, hogy még bőven ráérnek az érzéseik és a kapcsolatuk komolyságán gondolkodni, bár azért utána azt is megjegyezte, hogy ha egy-két hónap elmúltával Olivér még mindig ennyire fenn van akadva Ezrán, akkor be kell vallaniuk majd, hogy ennek így nincs értelme - de addig van még idejük bőven, és addig Ádám majd igyekszik elfelejtetni Olivérrel a másik srácot.

Olivér őszintén reméli, hogy Ádám sikerrel jár, és hamarosan végre el tudja majd felejteni az Ezra iránti érzéseit. Szeretné, hogy működjön a dolog Ádámmal, és nem csak azért, mert pontosan tisztában van azzal, hogy mennyire esélytelen Ezrával bármi is - viszont azt is be kell ismernie, hogy sajnos az Ádám által kiváltott reakciói eltörpülnek azok mellett, amiket Ezra képes kisajtolni belőle anélkül, hogy próbálkozna. Ez aggodalommal tölti el, méghozzá nem is kevéssel, amit meg is oszt Borival.

- Akkor meg mégis mit vezetgeted szerencsétlen srácot az orránál fogva? - kérdezi a lány szűrő nélkül.

Olivér simán magára venné a finomítatlan, kéretlenül őszinte véleménynyilvánítást, ha a sokéves sokk-terápia nem tette volna már teljesen immunissá. Mivel azonban a kellő immunitás már évekkel ezelőtt kialakult (még a mutáns variánsokra is, ha-ha!), így Bori szavai csak egészen leheletnyit vágják gyomorszájon. Ami siker.

- Nem vezetgetem! - mentegetőzik Olivér. - Tényleg kedvelem őt. Nagyon kedves, és aranyos, meg okos is, és...

- Aha - vág a szavába Bori. Újabb piskóta lapot nyom a krémréteg tetejére, aztán hunyorogva, kinyújtott nyelvvel ellenőrzi, hogy egyenes-e a torta. - Nagyon szép, hogy ennyire jó embernek találod a srácot, csak éppenséggel rohadtul nem hallom az érveid között azt, hogy totál bele lennél zúgva, meg hogy értelmetlen nélküle az életed, és szürkék a napjaid, ha nem látod.

- Még nem tartok ott - válaszolja Olivér halkan.

Bori elég egyenesnek találja a tortát, úgyhogy megtörli a kezeit, és lapátolni kezdi az újabb réteg krémet. Szakszerű mozdulatokkal elsimítja azt a piskótalapon, miközben másik kezének két ujjával oda sem figyelve pörgeti a forgós tortaállványt. Amikor ezzel végez, visszadobja a kenőszerszámot a tálba, és csípőre tett kézzel Olivér elé lép.

- És nem is fogsz, te idióta! - üvölti suttogva. - Ha engem kérdezel...

- Nem kérdezlek - vág ezúttal Olivér a másik szavába, mire Bori mérgesen toppant egyet a lábával.

- Csak tépd le gyorsan a ragtapaszt és essél túl rajta! - folytatja a lány. - Ne húzd tovább.

Olivér összevonja a szemöldökét a homlokán.

- Már megbocsáss, de ki volt az, aki mindenáron azt akarta, hogy összejöjjek vele? - kérdezi ingerülten.

- Az más volt! - legyint Bori, és tüntetőlegesen visszafordul a tortához.

- Mégis miért? - akaratoskodik Olivér. Időközben meghallja, hogy a fürdőszobában megnyílik a csap, szóval ő is üvöltve-suttogva folytatja: - Te voltál az, aki gyakorlatilag odadobott Ádám elé!

- Mert gondoltam, hogy az majd segít! - sipítja a lány. - Azt hittem, hogy majd jót tesz, de szemlátomást nem jött össze, csak sokkal nagyobb katyvaszt csinált az egész helyzetből, úgyhogy most már azt mondom, hogy szakíts vele, mert nem fair felé!

Olivérnek nincs ideje kiakadni és válaszolni, mert Ezra belép a konyhába. A küszöbön megtorpan, és felhúzott szemöldökkel, Olivér és Bori között cikázó szemekkel áll néhány másodpercig. Bori ártatlan vigyort küld az irányába, a hatás kedvéért még meg is rebegteti a szempilláit, aztán gyorsan minden figyelmét visszafordítja a tortára. Ezra kérdőn Olivérre kapja a tekintetét, mire Olivér hihetetlenül zavarba jön, és csak megvonja a vállát.

Ezra megrázza a fejét, mintha arra a következtetésre jutott volna közben magában, hogy rohadtul nincsen türelme kettejükhöz, és amúgy sem érdekelhetné kevésbé a dráma. A konyhapulthoz lép, megáll Olivér háta mögött néhány centire, és a másik válla fölött áthajolva figyeli Bori alkotását. Olivér mozdulni sem mer, Bori tekintete pedig még a szót is belé fagyasztja.

Olivér egyáltalán nem hajlandó még csak megfontolni sem a lány tanácsát.

Írj véleményt!